RockBlog

RockBlog, ahol mindent megtalálsz ami CSAK ROCK!

Előzmények (1970–1972)
Az együttes alapítói, Paul Stanley (Stanley Harvey Eisen néven, New Yorkban született) és Gene Simmons (Chaim Witz néven született Izraelben, szülei magyar zsidók, Simmons tökéletesen beszél is magyarul) már az 1960-as évek végén megfordultak különböző zenekarokban. Stanley Uncle Joe néven alapított triót, amelyben Matt Rael gitárossal és Neil Teeman dobossal zenélt.[20] 15 évesen a Postwar Baby Boom zenekarhoz csatlakozott, majd a Three nevű zenekarba szállt be. Ebben a rövid életű formációban Steve Coronel gitáros és Marty Cohen basszusgitáros mellett már együtt zenélt Gene Simmonsszal.[20] Simmons korábban a Long Island Sounds zenekarban fordult meg, amely később The Love Bag néven szerepelt. A Three feloszlása után Simmons egy Cathedral nevű zenekart alapított meg, ez azonban néhány fellépést követően feloszlott. Simmons egy Brook Ostrader nevű szintetizátoros segítségével készített egy demót, amelyet a kiadók visszautasítottak.[20] Ezt követően a The Village Voiceban adott fel egy hirdetést, amelyre az akkor már a legjobb barátjának számító Paul Stanley is válaszolt. Simmons ekkoriban még tanárként,[21] míg Stanley taxisofőrként dolgozott,[22] hogy megteremthessék az együttesük elindításához szükséges anyagi keretet.
 
1970-ben Simmons és Stanley mellett Brook Ostrader szintetizátorossal, Steve Coronel gitárossal és Tony Zarella dobossal kiegészülve megalakult a Rainbow együttes, amely hamarosan felvette a Wicked Lester nevet.[20] Az együttes Ron Johnsen hangmérnökkel elkészítette első albumát, amelynek felvételeire a New York-i Electric Lady Studiosban került sor 1971 októberében.[20] Albumcímnek felmerült a The Laughing Dogs elnevezés, de az anyag végül nem jelent meg, mivel az Epic Records visszautasította a felvételt.[20] Az ekkor rögzített dalok a 2001-ben megjelent The Box Set című KISS válogatásalbumon váltak hivatalosan is hozzáférhetővé. Az Epic ugyan leszerződtette a zenekart, de a kiadó A & R igazgatója, Don Ellis nem kedvelte az együttest. Steve Coronel gitáros hamarosan kilépett a zenekarból, és utódjául többek között Jay Jay Frenchet is meghallgatták, aki az 1980-as években a Twisted Sister tagjaként lett ismert.[20] Coronel utódja végül Ron Leejack lett. A Wicked Lester a rövid pályafutása során már olyan dalokat is megírt, amelyek később némileg átírt verzióban felkerültek a KISS albumaira is. Az Eskimo Sun című dalból később az Only You lett a Music from "The Elder" albumon, míg a Stanley The Parrot az együttes debütáló albumán alakult át a Strutter című számmá.[20] Az együttes meglehetősen eklektikus stílusú zenét játszott, ugyanis a rock and roll és a popelemek mellett a folk rock is fontos szerephez jutott.[23] Stanley és Simmons olyan dalokat kezdett el írni, amelyek nem illettek a zenekar koncepciójába, és hamar megérezték, hogy másféle stílusban kéne játszaniuk. Ezenkívül Simmons olyan látványos koncerteket képzelt el, amelyekben fontos tényező lenne a vizuális élmény és a tűznyelés.[20] Terveik megvalósításához új dobost akartak maguk mellé, ezért a Rolling Stone magazinban adtak fel egy olyan hirdetést, hogy egy mindenre képes dobost keresnek.[20]
 
A hirdetésre egyedül a Brooklynban élő Peter Criss (Peter Criscoula) válaszolt, akivel először az Electric Lady Stúdiosban kezdtek el próbálni. Criss a hírhedt big band-dobos, Gene Krupa tanítványa volt, aki kereste a lehetőségét, hogy ezt a fajta stílust egy rockegyüttesben vihesse tovább.[20] Kezdetben varietékben és lokálokban dobolt, a Sounds of Soul, a The Barracudas, a Lips és a The Brotherhood nevű zenekarokban.[20] Ezt követően a Chelsea nevű formációhoz csatlakozott, akiket 1970-ben a Decca leszerződtetett. Amikor Criss a Wicked Lester tagja lett, rajta kívül már csak Paul Stanley és Gene Simmons alkotta a formációt. Kezdetben hármasban zenéltek, majd a kiadójuk, az Epic javaslatára eldöntötték, hogy bevesznek még egy gitárost. Több mint 50 zenész meghallgatása után úgy döntöttek, hogy újsághirdetés révén válogatnak a jelentkezők közül.[24] A The Village Voice magazinban feladott hirdetésükben az állt, hogy egy a 60-as évek stílusában játszó gitárost keresnek.[20] Egyedül egy Bob Kulick nevű zenész jelentkezett, de ő nem vállalta volna a koncerteket, ezért maga helyett beajánlotta Ace Frehley (Paul Daniel Frehley) szólógitárost. Frehley korábban a The Exterminatorsban és a Four Rosesban zenélt, de megfordult az énekesnővel kiálló Molemo nevű pszichedelikus rock együttesben is.[20] Ez a formáció felvett egy demót is, de lemezszerződéshez nem jutottak vele. Ezután a The Muff Divers együttesben fordult meg, amely hasonló stílusban mozgott, mint a Wicked Lester. Amikor Frehley meghallgatására sor került, a gitáros két különböző cipőben, egy piros és egy narancssárga színűben jelent meg a próbán. De nemcsak ezzel, hanem a gitárjátékával is sikerült lenyűgöznie a többieket. Amikor Frehley csatlakozott a Wicked Lester soraihoz, az együttes másik három tagja (Stanley, Simmons és Criss) már festett arccal szerepeltek az együttes fotóin, de ezek a minták még nem a későbbi KISS-karakterek voltak.[23] Az együttes a sminkhasználatát és különleges ruházatát az olyan előadók hatására kezdte el használni, mint Alice Cooper és a New York Dolls.[25] A négyesre bővült formációban az éneklés mellett Stanley vette át a ritmusgitáros szerepét, míg Simmons szintén énekelt a basszusgitározás mellett, a dobokat pedig Criss kezelte, míg a szólógitárosi szerepet Frehley töltötte be. Simmons és Stanley elképzelése az volt, hogy a The Beatles mintájára mind a négyen vegyék ki a részük a dalszerzésből és énekeljenek is, ezért a későbbiekben előfordult pár alkalommal, hogy Frehley és Criss is elénekelt egy-egy dalt. Frehley csatlakozása után néhány héttel felvették a KISS nevet (Stanley javaslatára),[26] és addigra már kitalálták a négy zenészhez illő karaktert és a maszkokat is. Lehetséges zenekari névként felmerült a FUCK kifejezés is, de úgy gondolták hogy ezzel nem kerülhetnének be a médiába, ezért elvetették az ötletet.[27]
 
Az első fellépések és a debütalbum (1973–1974)
A névválasztás után az együttes logójának a megtervezése következett. A jellegzetes rúnákkal díszített logót Ace Frehley tervezte,[23] amely nagymértékű hasonlóságot mutat a Németországban illegálisnak minősülő náci SS szimbólummal. Ezért a viták elkerülése végett, Németországban, 1979 óta egy módosított változatban szerepel az albumokon az együttes logója. Azonban nemcsak a logó, hanem maga az együttes neve is megütközést keltett sokakban. Pletykák kezdtek keringeni arról, hogy a KISS kifejezés egy titkos mozaikszó, olyan kifejezések rövidítése, mint a Knights In Satan's Service és a Kids In Satan's Service, de később bebizonyosodott, hogy ezek a feltételezések hamisak.[28][29] Az első koncertjükre 1973. január 30-án került sor New York Queens kerületében. Az előadás a Popcorn klubban (a későbbi Coventry Club) került megrendezésre,[27] mindössze három fizető néző előtt.[24] Ezen a koncerten még arcfestés nélkül léptek fel. A jellegzetes kinézetükkel először 1973. március 9-én és 10-én léptek fel a New York-i Amityvilleben. 1973. június 17. és 23. között[27] az Electric Lady Stúdiosba vonultak, hogy rögzítsék első demófelvételüket. Az anyag producere Eddie Kramer lett, aki korábban olyan sztárok mellett lett elismert producer, mint Jimi Hendrix és a Led Zeppelin. Az anyagra a Deuce, a Cold Gin, a Strutter, a Watchin' You és a Black Diamond című dalok kerültek fel. Ezek közül a Watchin' You a második, Hotter Than Hell című albumra került fel később, míg a másik négy az első albumon kapott helyet. A dalok demóváltozata némi eltérést mutat a későbbi albumverziókhoz képest. A Cold Gin egy dzsemelősebb verzióban hallható, míg a Watchin' You énektémái kezdetlegesebb, éretlenebb formát mutatnak.[27] Az együttes rajongóinak a körében ez a demófelvétel számít a legnagyobb értéknek.[27] A demófelvétel és az 1973 nyarán adott koncertek révén felfigyelt az együttesre Bill Aucoin menedzser, aki akkoriban egy Flipside nevű tévés popműsor igazgatója is volt.[27] Az együttesnek felajánlotta, hogy elvállalja a menedzselésüket, de a KISS először visszautasította az ajánlatot. Aucoin erre megfenyegette a zenekart, hogy sosem fognak lemezszerződést kapni.[27] Az együttes végül elfogadta Bill Aucoint menedzsernek (1982-ig intézte a zenekar ügyeit), cserébe két héten belül lemezszerződéshez kellett juttatnia őket. Ezt követően felvette a kapcsolatot a Buddah Records kiadónál dolgozó Neil Bogarttal, aki éppen egy saját kiadó megalapítását tervezte.[30] Az együttes első demója elnyerte a tetszését, ezért elsőként a KISS-t szerződtette le az Emerald City Records névre keresztelt kiadójához. A négy lemezre szóló szerződést azonban csak 1973. november 1-jén írták alá, az akkor már Casablanca Records néven működő kiadóval.[27]
 
 
KISS fotó 1974 körül. Balról jobbra: Bill Aucoin, Peter Criss, Gene Simmons, Paul Stanley, Ace Frehley, Joyce és Neil Bogart.
Bogartnak tetszett az együttes kinézete, ezért elhatározta, hogy tökéletesíteni fogja az együttes vizuális megjelenését. Sean Delaney közbevonásával különböző koreográfiákat és sajátos pirotechnikai effekteket kezdtek el kidolgozni. Ekkor véglegesítették a tagok jellemeit, és a hozzá kigondolt megjelenést. Delaney az első turné igazgatója lett, amely a megalakulástól 1973. december 31-ig tartott, 24 fellépést magában foglalva. A körút során a The Brats és a Wayne County zenekarok előtt is adtak koncertet, míg az augusztus 10-i, New York-i előadáson már főzenekarként léptek fel.[31] Ezen a koncerten a Street Punk és a Luger volt a KISS előzenekara.[31] A turné utolsó koncertjét a New Yorkban lévő Academy of Musicban adták, ahol a Blue Öyster Cult, a Teenage Lust és az Iggy and the Stooges zenekarokkal léptek fel.[24] Ekkor volt az első alkalom, hogy Gene Simmons bemutatta a tűzköpését a színpadon. A mutatvány majdnem tragédiába torkollott, mivel a zenésznek lángra lobbant a haja.[27][32] A roadoknak még időben sikerült eloltaniuk, majd a zenekar levonult a színpadról. A mutatványt ennek ellenére nem vetették el, és a későbbi koncerteken is műsoron tartották. Első albumuk rögzítésének 1973. október 10-én álltak neki a New York-i Bell Sound Studiosban Kenny Kerner és Richie Wise producerekkel. A felvételek novemberben fejeződtek be, a cím nélküli album pedig 1974. február 18-án jelent meg. A borítón a négy maszkírozott arc látható, ugyanúgy, mint a Beatles With the Beatles albumán, ahol szintén a négy zenész szerepel a borítón. Érdekesség, hogy a képen Simmons arcfestéke még csak minimális a későbbihez képest, míg Criss macskakaraktere is félelmetesebb, kevésbé annyira macskás, mint a jól ismert karakter.[23]
 
Az albumon számos olyan dal szerepel, amelyek később az együttes sikerszámai közé emelkedtek. A Deuce az egyik legtöbbet játszott szerzeménye lett az együttesnek,[23] a Black Diamond általában a koncertek záródala szokott lenni, a 100 000 Years pedig Simmons színpadi magánszámaként vált ismertté.[23] Ezeken kívül a Cold Gin és a Firehouse is rendre elő szokott kerülni a koncerteken. Ennek ellenére megjelenésekor az album nem keltett különösebb feltűnést. Kislemezként a Nothin' To Loset adták ki, B oldalán a Love Theme from KISS című számmal,[33] de csakúgy, mint a lemez, ez is megbukott. A Kissin' Time képében egy feldolgozást is feltettek az albumra, amely eredetileg egy 1959-es Bobby Rydell-sláger.[33] A debütáló lemez a Billboard 200 listáján csak a 86. helyre került,[33] és a korabeli kritikák is vegyesek voltak. A Rolling Stone csak két pontot adott rá az ötből,[34] de az idők múlásával a szakmabeli magazinok javítottak a megítélésén. A Blender 4 csillagot adott rá, míg a Metal Nightfall és a Vista Records maximális pontszámot.[35][36] A Vista Records kritikusa, Erik Rupp az 1970-es évek egyik legerősebb bemutatkozásának nevezte az anyagot.[35] Az Allmusic írója, Greg Prato 4 és fél ponttal jutalmazta, és kijelentette, hogy a hard rock klasszikusai közé tartozik.[37] Ezenkívül dicsérte az anyag sokszínűségét, mivel elmondása szerint ugyanúgy található rajta Beatles-hatás, mint Rolling Stones és New York Dolls típusú party rock & roll, vagy éppen Led Zeppelin/Black Sabbath típusú heavy metal.[37] A bemutató koncertre Los Angelesben került sor, a Century Plaza Hotel elnevezésű helyszínen. Elsőként ezen az előadáson mutatták be a ma már a védjegyeiknek számító show-elemeket.[33] A koncertet két nappal később bemutatták Dick Clark In Concert című tévéműsorában.[33] Az albumot népszerűsítő turné a Kiss Tour 1974. február 5-én startolt a kanadai Edmontonban fekvő North Alberta Techben. A turné 73 előadása az Amerikai Egyesült Államokat és Kanadát érintette. Kanadában a blues rockot játszó Savoy Brown és a Manfred Mann's Earth Band zenekarokkal léptek fel, míg az USA-ban olyan előadóknak nyitottak, mint a Blue Öyster Cult, a Nazareth, az Aerosmith, a Focus, a Golden Earring, a Foghat, Kathy McDonald és Rory Gallagher.[33]
 
1974. április 29-én újra a tévében szerepeltek a Mike Douglas Show keretében.[24] Itt a Firehouse dalt adták elő, és egy Simmons-interjúra is sor került, ahol a zenész „a megtestesült gonosznak” nevezte magát.[38] A médiaszereplés és az állandó koncertek ellenére az első albumból csak 75 000 példány kelt el, mely révén mind a zenekar, mind a Casablanca Records jelentős anyagi károkat szenvedett el.
 
Hotter Than Hell, Dressed to Kill (1974–1975)
Második albumuk felvételei 1974 augusztusában, Los Angelesben kezdődtek meg a The Village Recorder stúdióban. A producerek ismét Kenny Kerner és Richie Wise voltak, a lemez pedig 1974. október 22-én jelent meg Hotter Than Hell (Japánban KISS 2) címmel. Eredetileg The Harder They Come néven akarták megjelentetni az albumot, de miután kiderült, hogy Jimmy Cliff már készített ezzel a címmel egy albumot, elvetették az ötletet.[33] Japánban az első album révén kedvező fogadtatásban részesítették az együttest, ezért ezt a második album borítóján szereplő „chikara” (erő, kitartás) nevű japán szimbólummal méltányolták.[33] A borítót Norman Seef és John Van Hamersveld készítette, akik japán kabukitradíciókat használtak fel, ezáltal bizonyítva, hogy az együttes külön figyelmet fordított a japán piacra.[33] Az albumra klasszikusként tekintenek a rajongók,[23] és több, később sikeressé vált dal található rajta. A címadó a fanatikus rajongók kedvencévé vált, míg a Parasite és a Let Me Go, Rock 'n' Roll a koncerteken is elő szokott kerülni. Ez utóbbi kislemezen is megjelent, és a koncerteken szólókkal szokták kibővíteni 6-7 percesre.[23] A Goin' Blind képében az első balladisztikus szerzeményét is megírta a zenekar. Az album eltűnt a süllyesztőben, és a Billboard listáján is csak a 100. helyre volt elegendő.[33][39] A Rolling Stone megint lehúzta a zenekart 2 ponttal[34], de ezúttal a Blender is csak három pontot adott rá. Későbbi írásokban a Metal Nightfall 4 pontot,[40] a Vista Records pedig 4 és felet adott rá.[41] Az utóbbi magazin kritikusa, Erik Rupp írása szerint az album meglepően jó, még ha nincs is rajta annyi klasszikus, mint az első lemezen.[41] Az Allmusic négy pontot adott rá, és véleménye szerint jogosan tisztelik az albumot a rajongók.[42] A lemezmegjelenés után a Hotter Than Hell Tour keretében adtak 55 koncertet az Egyesült Államok és Kanada területén. Az 1974. október 17-től 1975. február 22-ig tartó koncertsorozaton a Fludd és a kanadai Rush nyitott a KISS előtt,[31] de a Black Oak Arkansas társaságában is felléptek. 1975 elején az amerikai koncerteken a Blue Öyster Culttal adtak sikeres koncerteket. Az előadások egy része már olyan nagyobb helyeken zajlott, mint a Selland Arena, a Long Beach Arena vagy a Nassau Coliseum. A Long Islandben adott koncerten már a KISS volt a fő attrakció.[33]
 
Harmadik albumukat 1975 februárjában kezdték el felvenni a New York-i Electric Lady Stúdiosban. A produceri feladatokat ezúttal a Casablanca Records elnöke, Neil Bogart, és maga a zenekar vállalta magára. Az album 1975. március 19-én jelent meg Dressed to Kill címmel, Japánban pedig hozzáillesztették A KISS From Hell alcímet is.[43] A lemez két legismertebb szerzeménye a C'mon and Love Me és a Rock and Roll All Nite lett, amelyeket kislemezen is kiadtak. Erre a két dalra videoklipeket is forgattak, amelyek felvételei a Detroitban lévő Michigan Palace-ban készültek.[43] Ezeken kívül még a She című szám került elő a későbbi koncertek alkalmával is. A sikeres koncertek révén a Dressed to Kill már jobban teljesített az eladási listákon is, az amerikai Billboard 200-on például a 32. helyre került fel.[44] Az igazi áttörés azonban ezúttal is elmaradt, és mind a kiadó, mind a zenekar anyagi gondjai továbbra is fennálltak. Eredetileg dupla albumként akarták kiadni, de a Casablanca anyagi nehézségei miatt az ötletet el kellett vetniük.[43] Megjelenésekor némileg jobb kritikákat kapott, mint az elődje, de a Rolling Stone magazint továbbra sem sikerült meggyőzniük, amely csak három pontot adott rá.[34] Más magazinok viszont megint dicsérték a későbbiekben. A Blender 4 pontot adott rá, míg a Metal Nightfall maximálisat.[45] Erik Rupp, a Vistarecords kritikusa 4 pontosra értékelte, és kifejtette, hogy ugyan van rajta egy-két töltelékdal, de gyengének nem nevezhető, és mindenkinek ajánlott, aki szereti az 1970-es évek rockzenéjét.[46] Az Allmusic négy és fél pontot adott rá az ötből, és hozzátette, hogy a korábbiaknál élénkebb hangzás következtében az első két albumnál populárisabb lemez született.[47] Az albumot támogató Dressed to Kill Tour 71 fellépést foglalt magában, és kizárólag az Egyesült Államok területét érintette. Az első előadásra 1975. március 19-én került sor, míg az utolsóra 1975. augusztus 28-án, Indianapolisban. A körút egyes szakaszain a Rush volt az előzenekar, de a Montrose, a Journey és a Black Sabbath társaságában is adtak koncerteket.[31]
 
A turné költségeit Bill Aucoin a saját zsebéből finanszírozta. 1975. május 16-án a Detroitban fekvő Cobo Hallban léptek fel, melyet rögzítettek egy koncertlemez kiadásának a céljából. A tervezett kiadványhoz még további négy koncertről is felvettek dalokat. A 74 perces koncertlemez producere Eddie Kramer volt, ami 1975. szeptember 10-én került a boltok polcaira Alive! címmel. A koncertalbumról újra kiadták a Rock and Roll All Nite című számot kislemezen, amely ebben a verziójában óriási slágerré vált, és a kislemezlista 12. helyére került. Az Alive! a Billboard lista 9. helyére került, és legalább háromszor annyi fogyott belőle, mint az első három albumból együttvéve.[43] A kiadvány meghozta az együttes számára a mainstream áttörést, melynek révén a KISS az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb sztáregyüttese lett.[43] A koncertlemez 110 hétig volt listaszereplő, és a megjelenése óta 9 millió példányban kelt el.[48][49] A siker révén nem ment csődbe a Casablanca Records, és az együttes is megtarthatta a szerződését. Az áttörésnek köszönhetően a korábbi albumok iránt is megnőtt az érdeklődés, mely révén az eladásaik megsokszorozódtak. A koncertalbum dicsérő kritikákban részesült, ezúttal már a Rolling Stone is négy pontot adott rá.[34] A Blender és a Vista Records maximálisra értékelte, míg az Allmusic 4 és fél pontot adott rá.[47] Ez utóbbi magazin írója, Greg Prato minden idők egyik legjobb hard rock koncertalbumának nevezte, elmondása szerint nem hiányozhat egyetlen rockrajongó gyűjteményéből sem.[47] Az egyik legnevesebb zenei magazin, a Circus a Led Zeppelin Physical Graffiti albuma után az év második legjobb kiadványának nevezte.[43] Az album sikerét nagymértékben befolyásolta az a tény, hogy a koncertfelvétel révén a dalok sokkal energikusabbak lettek, mint a stúdióalbumokon. Később elismerte az együttes, hogy a profi összhatás érdekében nagymértékű stúdiómunkálatokon esett át a felvétel.[50] A koncertlemez kiadásának apropójából újra turnéra indult az együttes. Az Alive! Tour 1975 szeptemberében startolt, és a 117 fellépésből álló koncertsorozat eltartott 1976 júniusáig. 1975. december 31-én a New York-i Nassau Coliseumban léptek fel, ahol a Blue Öyster Cult volt az előzenekar.[24] Az együttes ekkortájt már a korszak leglátványosabb arénakoncertjeit produkálta.[51] Az előadásokon színpadi hidraulikát, pazar világítást, nagy mértékű pirotechnikát alkalmaztak, mialatt Simmons vért köpött és tüzet fújt, Stanley széttörte a gitárjait, Frehley rakétákat lövellt ki a hangszeréből, míg Criss dobfelszerelése több méter magasra felemelkedett.[51] Ezenkívül (talán a világon elsőként[43]) megalakult a rajongókat tömörítő Kiss Army fan club, amelynek főhadiszállása az indianai Terre Haute-ban van.[43]
 
Destroyer, Rock and Roll Over (1976–1977)
Negyedik stúdióalbumuk felvételei New Yorkban kezdődtek meg, még 1975 szeptemberében, az Electric Lady és a Record Plant stúdiókban. Az album producere ezúttal Bob Ezrin lett, aki korábban főleg Alice Cooper oldalán lett elismert. A felvételek 1976 februárjában fejeződtek be, az album pedig Destroyer címmel jelent meg 1976. március 15-én. Az albumot ezúttal már nagy várakozás előzte meg, ezért elhatározták, hogy egy változatos, sok stílusból merítő, összetett hangzású anyagot adnak ki.[52] A cél érdekében Ezrint is bevonták a dalszerzésbe, míg a King of the Night Time World és a Do You Love Me? című dalokba Kim Fowley is besegített.[53] Fowley amerikai dalszerzőként és producerként vált ismertté, aki a Slade és a Runaways együttest is ismertté tette.[53] A lemez rögzítésekor Ace Frehley nem mindig volt jelen, ezért egyes témáit Rick Derringer játszotta fel, míg a Sweet Pain és a Great Expectations szólói a korábbi Alice Cooper-gitáros Dick Wagnertől hallhatóak.[53] Az albumról a Shout It Out Loud, a Flaming Youth, a Detroit Rock City és a Beth című dalok kislemezen is megjelentek. Ezek közül csak a People's Choice díjas[53] Beth ért el komolyabb sikert, amely a Billboard Hot 100 kislemezlistán a 7. helyre került.[53] A nagyzenekari kísérettel megtámogatott lírai dal a korszak egyik legnagyobb balladaslágere lett,[54] és a zenekar 70-es évekbeli munkásságának is ez lett a legismertebb szerzeménye.[53] A dalt Peter Criss énekli, amelyet még a feleségével, Lydiával írt meg 1970-ben.[53] Az album ezenkívül még olyan klasszikus KISS dalokat tartalmaz, mint a koncerteken elmaradhatatlan God of Thunder, a zenekar himnuszává vált Detroit Rock City, vagy a Shout It Out Loud és a Do You Love Me?.[54] Az albumra felkerült a szintén közkedvelt King of the Night Time World, mely Elvis Presley King of the Whole Wide World című dalát parodizálja ki.[53] Zeneileg a korábbiaknál jóval változatosabb és kísérletezőbb, komplex hangszerelésű album született.[54] Az anyagon szerepel kemény rockdal (Detroit Rock City, God of Thunder), csakúgy, mint ballada (Beth) és lazább darabok (Shout It Out Loud, Do You Love Me?), de ezeken kívül progresszívabb felfogású, musical hatású szerzemények is hallhatóak rajta (Great Expectations, Flaming Youth).[54] Az album egyes dalaiban szereplő komolyzenei aláfestéseket a New York Philharmonic Symphony Orchestra végezte el.[54] A stílusokon átívelő Great Expectationsben[52] felhangzik Beethoven (Sonata No. 8 in C Minor, opus 13) Pathétique témája is.[54] Az album borítója színes, képregény jellegű lett, amely a fantasyművész Ken Kelly festménye.[54] Később más KISS-albumok mellett a Rainbow és a Manowar számára is készített lemezborítókat.[55][56]
 
 
Gene Simmons jellegzetes színpadi szerelésében.
Az albumra mind a szakma, mind a rajongók úgy tekintenek, mint a zenekar egyik legjobb alkotására.[54] A Sputnikmusic 4 és fél pontot adott rá, míg a Blender maximálisra értékelte. Az Allmusic szintén négy és fél pontra értékelte, és az együttes egyik legkísérletezősebb és legérdekesebb albumaként jellemezte.[47] A Destroyer megjelenését óriási várakozás előzte meg, ezért nemcsak kritikailag, hanem kereskedelmileg is sikert aratott. Az első héten 850 000 darabot adtak el belőle,[54] mely révén a Billboard 200 lista 11. helyére került.[53] Az album még 1976-ban platinalemez lett az Egyesült Államokban.[57] A lemez megjelenésekor az együttes még javában koncertezett az Alive! Tour keretében. 1976 májusában és júniusában, pályafutásuk során először léptek fel az Egyesült Királyságban és Európában. Angliában kétszer is felléptek a Hammersmith Odeonban, ahol a Stray volt az előzenekar,[53] míg az európai koncerteken a Scorpions.[58] A Németországban, Svájcban, Franciaországban, Hollandiában, Svédországban és Dániában adott fellépések sokkolták az európai közönséget.[53] Az itt adott fellépések zajos sikert arattak, ugyanakkor botrányoktól sem voltak mentesek. Peter Criss minden alkalommal szétzúzta a szállodai szobáit, és egy alkalommal az ablakon is ki akart ugrani, de egy biztonsági embernek sikerült visszafognia.[53] 1976 júliusától szeptember 12-ig újabb turnéra indultak, amely a Destroyer Tour elnevezést kapta. A végig telt házas körút folyamán Bob Seger, Ted Nugent, a Uriah Heep és a Cheap Trick voltak az előzenekarok.[31] Augusztus 20-án 42 000 ember előtt léptek fel az Anaheim Stadiumban, míg Georgiában, az Atlanta Braves stadionban 50 000[31] nézőt vonzottak. 1976 októberében a The Paul Lynde Halloween Special című tévéműsorban szerepeltek, ahol playbackkel adták elő a Detroit Rock City, a Beth, és a King of the Night Time World dalokat, majd interjút adtak Paul Lyndének. Sok tizenéves ekkor ismerkedett meg az együttessel. 1976. július 21-én a Casablanca egy The Originals című boxszettben újra kiadta az első három albumot. A limitált számú kiadványhoz mellékelték az együttes képregénytörténetét, továbbá egy KISS Army-tagságikártya is járt hozzá.[53] Az album aranylemez lett, és a 36. helyre került a Billboard lemezeladási listáján.[59]
 
Ötödik stúdióalbumuk 1976. november 11-én jelent meg Rock and Roll Over címmel. A japán kiadás alcíme Rock Fire From Hell volt.[53] Az album producere Eddie Kramer lett, a felvételek pedig a Star Theatre-ben zajlottak a New York állambeli Nanuetben. Az album visszatért az egyszerűbb alapokhoz, zeneileg ott folytatták, ahol a Dressed to Kill-lel abbahagyták.[52] A lemez legismertebb szerzeményei[52] a Calling Dr. Love és a Hard Luck Woman lettek, amelyek kislemezen is napvilágot láttak. Mindkét dal bejutott a Top20-ba,[24] a Hard Luck Woman megírásában pedig Rod Stewart is részt vett.[53] Ezeken kívül még a Makin' Love, a Take Me és az I Want You bukkant fel gyakran a későbbi koncerteken. Három dalnál (Take Me, Mr. Speed és Makin' Love) Sean Delaney is besegített a dalszerzésbe, míg a Baby Drivert Criss mellett Stan Penridge is jegyzi. Az albumot szerették a rajongók,[52] és a különböző magazinok is pozitív recenziókat írnak róla. A Metal Nightfall 5-ből 5 pontot adott rá,[60] míg a Blender 4-et. A Vista Records négy és fél pontra értékelte, ahol Erik Rupp nagyszerű albumnak minősítette.[61] Az Allmusic 4 pontot adott rá, és megjegyezte, hogy a lemez kevésbé ismert szerzeményei is ugyanolyan erősek, mint a slágerré vált darabok.[47] A Rock and Roll Over a 11. helyre került a Billboard 200 lemezeladási listáján,[53] és 1977 januárjára platinalemez lett.[44] Az album turnéja Rock & Roll Over Tour néven vette kezdetét 1976. november 24-én, és 1977 áprilisáig tartott. Az 1976. december 11-én a floridai Lakelandben adott koncerten Ace Frehley áramütést szenvedett el a gitárjától.[52] A sérülés nem volt nagyon súlyos, de a zenészben így is mély nyomokat hagyott.[52] A 69 fellépésből álló körút kizárólag az Amerikai Egyesült Államokat, és pályafutásuk során először Japánt érintette. Tokióban négy egymást követő este töltötték meg a Nippon Budókan arénát.
 
Love Gun, négy szólólemez (1977–1978)
Hatodik albumuk felvételei 1977 májusában kezdődtek a New York-i Record Plant Studiosban Eddie Kramer és a zenekar produceri felügyeletével. A lemez Love Gun címmel jelent meg 1977. június 17-én.[62] Ez volt az első olyan albumuk, amelyen mind a négy tag énekelt. Peter Criss a Hooligant, míg Frehley az együttes történetében elsőként a Shock Met énekelte lemezre. Az utóbbi dal megszületését a gitárost ért áramütés inspirálta.[52] A 10 dal közül egybe külsős dalszerző is besegített, mivel a Hooligant Criss mellett Stan Penridge is jegyzi. Ezenkívül az albumon utolsóként szereplő Then He Kissed Me egy feldolgozás, amely eredetileg a The Crystals 1963-ban kiadott dala.[63] Az album legismertebb szerzeményei a címadó Love Gun, a Shock Me, az I Stole Your Love, a Christine Sixteen és a Plaster Caster lettek.[52] Ezek közül a Love Gun és a Christine Sixteen kislemezen is megjelent, de különösebb sikert egyik sem aratott. Érdekesség, hogy a Love Gunban a basszusgitárt is Stanley játszotta fel, míg a Then She Kissed Meben az összes gitárt ő rögzítette.[64] Az Almost Humanban és a Plaster Casterben pedig Simmons ritmusgitározik.[64] A Christine Sixteen dalnak készült egy olyan változata is, amelyet Simmons Eddie Van Halennel és Alex Van Halennel vett fel, de az albumra végül nem ez a verzió került fel.[64] Simmons ekkortájt más zenészekkel is gyakran összejött, és kutatta az együttes lehetséges jövőbeli tagjait, mivel észrevette, hogy Criss és Frehley alkohol- és kábítószer-problémái egyre súlyosabbak.[64] A Van Halen testvérekkel közösen írta meg a House of Pain és a Runnin' With The Devil című Van Halen-szerzeményeket.[64] A Love Gun látványos borítóját, csakúgy, mint az előző két albumét, ezúttal is Ken Kelly készítette. A lemezt az együttes egyik legerősebb kiadványaként szokás emlegetni, amely megjelenésekor is pozitív fogadtatásban részesült. A Rolling Stone ugyan 3 és fél pontot adott rá,[34] de a későbbiekben a Blender már négy és felet, míg a Metal Nightfall maximálisra értékelte.[65] A Vista Records szintén négy és fél pontot adott rá, és az együttes egyik legjobb albumának nevezte.[66] Az Allmusic négy és fél pontot adott rá, és megjegyezte, hogy hasonlóan jó album született, mint a Rock and Roll Over.[47] A lemez kereskedelmileg is az együttes egyik legsikeresebb produkciója lett.[64] A Billboard 200 albumlista 4. helyére került,[64] és pár nap alatt platinalemez minősítést szerzett. Ebben az időben az együttes egy új design elkészítésével megváltoztatta a megjelenését. A még feltűnőbb díszletek a Marvel Comics képregénykiadónak is megtetszettek, és az együttes tagjaiból szuperhősöket faragott.[64] Először csak hallucinációként jelentek meg a Howard The Duckban, majd „Dr Doom” ellen indultak csatába.[64] A projekt irányításával Steve Gerbert bízta meg a zenekar. Ez volt az első eset, hogy egy zenész képregényfőhőssé vált.[64] A képregény ugyanaznap jelent meg, mint a Love Gun album, és több mint 800 000 példányban kelt el.
 
A lemez turnéja Love Gun Tour néven vette kezdetét 1977. július 8-án. A körút 1977. szeptember 5-ig tartott, és a 32 előadás kizárólag az Egyesült Államokat és Kanadát érintette. A turnén a Styx, a Cheap Trick az AC/DC és a The Godz voltak az előzenekarok.[67] Los Angelesben 72 000 nézőt vonzottak, miután négyszer töltötték meg a Forumot.[64] Három koncertet rögzítettek, melyeknek a felvétele 1977. október 14-én jelent meg az Alive II koncertlemezen. A felvételek nem sikerültek tökéletesre, ezért stúdiós utómunkálatokon is átesett az anyag.[52] Az albumon öt új stúdiófelvétel is helyet kapott. Később kiderült, hogy ezekben a dalokban nem Ace Frehley hallható (kivéve a Rocket Rideot), hanem Rick Derringer és Bob Kulick.[64] Az Anyway You Want It egy feldolgozás, amely eredetileg Dave Clark dala volt.[64] A Rocket Ride kislemezen is megjelent, mely a Billboard Hot 100 kislemezlistán a 39. helyre került.[24] A koncertkiadvány kiváló kritikákban részesült,[47][68][69] és a rajongók is klasszikusként tekintenek az anyagra.[52] Az Alive II a Billboard lista 7. helyére került, és tripla platinalemez lett.[24][64] Ezt követően újabb turnéra indultak az USA-ban és Japánban. Az 51 koncertből álló Alive II Tour 1977. november 14-én vette kezdetét, és 1978 áprilisában fejeződött be. A koncertsorozat több állomásán is az AC/DC volt az előzenekar. New York Cityben 60 000 ember előtt léptek fel, miután három egymást követő este töltötték meg a Madison Square Gardent.[64] Az utolsó öt koncertre Japánban került sor, ahol 5 egymást követő este léptek fel telt ház előtt a Budokan Arénában. Ezáltal megdöntötték a Beatles által tartott rekordot, akik korábban négyszer léptek fel telt ház előtt.[70] 1977 végére a KISS Army fan club már 100 000 tagot számlált.[64] Egy 1977-es Gallup-felmérés szerint az Egyesült Államokban a KISS volt a legnépszerűbb zenekar, mely révén olyan szupersztárokat utasítottak maguk mögé, mint az Eagles, az Aerosmith és a Led Zeppelin.[71] Az Alive II Tour az addigi legsikeresebb turnészakaszuk lett, a zenekar 1977-es bruttó jövedelme pedig 10 200 000 dollár volt.[72]
 
1978. április 18-án megjelent egy Double Platinum című válogatásalbum, melyre egyes dalok remix változatai kerültek fel. Így a Black Diamond szerkezete és szövege is átalakult, míg a Hard Luck Woman egy akusztikus bevezetőt is kapott.[73] A Struttert Neil Bogart kérésére újra felvették, és az akkor előretörő diszkóstílusban tették fel az albumra Strutter '78 címmel.[74] A kiadvány platinalemez lett,[24] és a Billboard albumlistán a 22. helyre került.[24] Ezenkívül ebben az időszakban még megjelent egy The Originals II, Overview of Hell, Part II című válogatásalbum is, amelyre a Destroyer, Rock and Roll Over és a Love Gun albumok kerültek fel. Ezt a kiadványt azonban csak Japánban jelentette meg a zenekar.[73] Ezt követően elhatározta az együttes, hogy egyszerre négy albumot fog kiadni, amelyre korábban még nem volt példa a zenetörténetben.[52] A négy album a négy zenész szólóalbumaként jelent meg, amelyeken mindannyian kiereszthették alkotóvágyukat, ezáltal maximális szabadságot kaptak.[52] Az albumokat egyenborítóval látták el (amelyeket Eraldo Carugati készített[73]), és a négy portré mellett az együttes emblémája is feltűnt.[52] Mind a négy zenész albuma 1978. szeptember 18-án került a lemezboltok polcaira. Gene Simmons albuma Angliában, Los Angelesben (Cherokee Studios) és New Yorkban (Blue Rock Studio) került rögzítésre. A producer Simmons mellett Sean Delaney volt. Zeneileg megdöbbentő dolgokkal állt elő az anyagán, mivel a rock and roll dalok mellett feltűnnek balladák, női háttérvokálok, vonós hangszerelés, Beatles hatású popdalok, funk/diszkó hatások és sok akusztikus gitár. A lemez utolsó dala a When You Wish upon a Star, a Walt Disney (Pinocchio) egyik klasszikus betétdala.[52][73] A Rolling Stone 2 és fél pontot adott rá,[34] de későbbi írásában az Allmusic is csak hármat.[75] Az anyagon rengeteg zenész felbukkant, többek között Bob Seger, Rick Nielsen (Cheap Trick), Joe Perry, Donna Summer, Jeff "Skunk" Baxter (Doobie Brothers) vagy Cher. A négy KISS-zenész közül Simmons albuma lett a legsikeresebb, amely pár nap alatt platinalemez lett, és a Billboard listáján a 22. helyre került.[73] Ace Frehley albuma a New York-i Plaza Sound stúdióban és a sharoni The Mansionban került rögzítésre.[73] A producere Frehley mellett Eddie Kramer volt. Zeneileg a glam rock hatásait is magán viselő, gitárközpontú albumot készített, melyen az olyan példaképei is kihallatszódnak, mint a Cream, Jimi Hendrix, Jeff Beck és a The Who.[73] Az albumon az az Anton Fig dobolt, aki a későbbiekben dolgozott a KISS számára is. A lemez legismertebb szerzeménye a kislemezen is kiadott New York Groove lett, amely a 13. helyre került az amerikai listán.[76] A dalt eredetileg Russ Ballard írta a Hello együttes 1975-ben megjelent Keeps Us Off The Streets című albumára.[77] A Rolling Stone lehúzta az anyagot és mindössze 2 pontra értékelte.[34] Az Allmusic 4 pontot adott rá, és a négy tag közül Frehley albumát nevezte a legjobb alkotásnak. Továbbá hozzátette, hogy az albummal bebizonyította a gitáros, hogy nem csak egy „tartalékzenész” Stanley és Simmons mellett.[78] Az album Simmons lemeze után a második legsikeresebb lett, miután a Billboard albumlistán a 26. helyre került.[79] Frehley lemeze 14 nappal a megjelenése után lett platinalemez.[80]
 
Peter Criss albumának Vini Poncia volt a producere, a felvételei pedig az Electric Lady Studiosban (New York City), a Burbank Studióban (Burbank) és a Sunset Sound Studiosban (Hollywood) készültek. Criss albumára popos beütésű, szelíd számok kerültek fel[52] R&B jellegű diszkódalokkal kiegészítve.[73] A dobos a Beth révén a zenekar csendes, romantikus hősének számított, ezért a rajongók számára nem volt meglepő a dalainak az irányvonala.[52] Ezt erősítette az a tény is, hogy Criss kedvenc énekese Frank Sinatra, és kedvenc zenei stílusa pedig a swing.[73] A KISS-rajongók általában Criss albumát tartják a legrosszabnak,[73] de a kritikák is negatívan ítélik meg a lemezt. A Rolling Stone egy pontot adott rá,[34] de az Allmusic írója Stephen Thomas Erlewine is csak kettőt, aki szörnyűnek nevezte az anyagot.[81] Ezen az albumon is számos vendégzenész működött közre, a That's The Kind of Sugar Papa Likes és a Hooked on Rock and Roll dalokban például Steve Lukather szólózott. Criss lemeze a 43. helyig jutott az albumlistán,[24] és platinalemez lett. Paul Stanley albuma az Electric Lady Studiosban (New York City), a The Record Plant Studiosban (New York City) és a The Village Recorderben (Los Angeles) került rögzítésre. A produceri feladatokat egymaga látta el, és többek között olyan vendégzenészeket hívott meg rá, mint a későbbi KISS-stúdiógitáros Bob Kulick vagy Carmine Appice. A négy alkotás közül ez a produkció hasonlított legjobban az anyazenekarra, mivel Stanley albumán is a klasszikus hard rock vonások dominálnak a leginkább.[52] A Rolling Stone egy pontot adott rá,[34] míg a Sputnikmusic négyet, és megállapította, hogy egy remek hard rock album született.[82] Az Allmusic három pontosra értékelte, és azt írta, hogy a KISS következő albuma is hasonló lett volna, ha 1978-ban jelenik meg.[83] Stanley albuma a 40. lett a Billboard 200-on és ez is platina minősítést szerzett.[24]
 
 
Ace Frehley szólógitáros.
A négy szólóalbum egyenként is kelendőnek bizonyult, de az együttes eladások hatalmas sikert arattak, már a hivatalos megjelenés előtt platinalemez lett.[84] A Casablanca Records bejelentette, hogy rövid időn belül 2 500 000 dollárt jövedelmeztek a szólóalbumok.[85] Mind a négy kiadvány egyenként elkelt legalább annyi példányban, mint a Love Gun. Az albumok kiadása után úgy döntöttek, hogy sikereik csúcsán filmet forgatnak a zenekarról. A filmet 1978 tavaszán kezdték el forgatni, és egy angol rendező, Gordon Hessler készítette[73] Jan Michael Sherman és Don Buday forgatókönyve alapján. A filmben a négy maszkos karakter volt a főszereplő, és elsősorban a rajongók számára készült.[52] Az elképzelés az volt, hogy az A Hard Day's Night (Beatles) és a Star Wars egyfajta keveréke lesz a film, a végeredmény azonban elmaradt a várakozásoktól. A film készítése közben az együttes egyre kevésbé tűnt lelkesnek, főleg Criss és Frehley volt csalódott, akik nehezen tanulták meg a szövegüket.[73] A Kiss Meets the Phantom of the Park című filmet 1978. október 28-án mutatta be az NBC, míg a mozikban halloween napján lehetett először megtekinteni.[73] Európában pedig KISS In Attack Of The Phantom címmel mutatták be 1979-ben.[73] A rossz kritikák ellenére a Kiss Meets the Phantom of the Park az USA-ban az év egyik legtöbbet nézett filmje lett. A későbbi interjúk során úgy nyilatkozott az együttes a filmről, hogy az inkább a saját énjüket mutatja be, mintsem a szuperhősők karakterét. Ezenkívül kihangsúlyozták, hogy elégedetlenek voltak a végeredménnyel, mivel az egyszerre lett humoros és kínos. A film kudarca révén megromlott a kapcsolat Bill Aucoin és a zenekar között.[86] A film manapság már csak szorványosan elérhető, leginkább a Kissology Volume Two: 1978–1991 című KISS-DVD-n lehet a legkönnyebben megtekinteni. Ettől az időszaktól a KISS merchandise termékek jelentős bevételi forrásai lettek az együttesnek. Flippergépeket üzemeltettek a nevükkel, de KISS-babákat, a tagok sminkkészletét, halloweeni maszkokat, társasjátékokat,[73] rágógumi-játékkártyákat és sok egyéb emléktárgyat lehetett megvásárolni. Ezekből a termékekből 1977 és 1979 között becslések szerint 100 000 000 dollár jövedelmezett.[87]
 
Dynasty, Unmasked (1979–1980)
Következő albumuk stúdiómunkálatainak 1979 januárjában és februárjában álltak neki a New York-i Electric Lady és Record Plant stúdiókban. Az album producere eredetileg Giorgio Moroder lett volna, aki később a Flashdance révén vált ismertté.[88] Az anyag producere végül Vini Poncia lett, aki előző évben Peter Criss szólóalbumán is dolgozott. A lemez Dynasty címmel jelent meg 1979. május 23-án, Japánban az Escape From Hell alcímmel kiegészítve.[88] Az albumon Peter Criss van feltüntetve dobosként, de valójában csak az általa írt és énekelt Dirty Livinhez játszotta fel a dobtémákat.[88] Távolmaradásának oka a felvételek előtt bekövetkező autóbalesete volt, mely révén eltört az egyik keze.[89] Helyette Anton Fig dobolta fel a lemezt.[88] Ace Frehley három számot is énekel (Save Your Love, Hard Times , 2.000 Man), melyekből a 2.000 Man egy Rolling Stones-feldolgozás. Ezzel ellentétben Simmons csak két dal feléneklését vállalta magára,[90] melyekből a Charisma című dalt az együttes akkori menedzserével, Howard Marksszal írt meg.[88] Érdekesség, hogy a Sure Know Something basszustémáit és a gitárszólóját is Paul Stanley játszotta fel.[88] Zeneileg a korábbi albumok stílusától eltérő, nagy meglepetést okozó album született. Az akkori trendnek megfelelően a zenekar nyitott a diszkóstílus felé, mely révén a hard rock elemeket is megtartó, populáris és diszkós anyagot készítettek el.[89] A dalok szerkezete alaposan le lett egyszerűsítve, az énektémák általában egyetlen vezérdallamra lettek felépítve, míg a gitár és ritmustémák csak annyira voltak az előtérben, hogy a dalok „táncolható egyszerűsége” ne vesszen el.[89] Ezen az albumon szerepel az együttes legismertebb szerzeménye, az I Was Made for Lovin' You, amely a diszkóklubokban és a rádiókban is hatalmas sikert aratott.[89] A kislemez a Billboard Hot 100 lista 11. helyére került,[91] és Európában is a slágerlisták élbolyában tanyázott. Az Egyesült Államokban hamar platinalemez lett, és több mint 1 millió példányban kelt el.[89] A dalt Stanley írta meg a producer Vini Ponciával és az akkor még ismeretlen Desmond Child dalszerzővel, aki később a KISS mellett az Aerosmith és a Bon Jovi számára is írt sikerdalokat.[88] Ezenkívül még a szintén diszkós beütésű Sure Know Something című dalt adták ki kislemezen, amely azonban már nem lett akkora siker, mivel csak a kislemezlista 47. helyére volt elegendő.[89] A Dynasty album a Billboard 200 9. helyére került, és milliós példányszámban kelt el.[92] A rajongók ugyan megvásárolták a lemezt, de az együttes stílusváltása csalódást okozott a számukra.[89] A kritikák szintén kedvezőtlenül fogadták az albumot, a Rolling Stone mindössze 1 pontot adott rá,[93] de a megítélése a későbbiekben sem javult sokat. A Metal Nightfall három pontot adott rá,[94] a Vista Records viszont négyet.[95] Az Allmusic írója, Greg Prato három pontra értékelte, és kifejtette, hogy az album nem olyan szörnyű, mint amilyennek egyesek megítélik, de nem is mérhető az olyan klasszikusokhoz, mint a Hotter Than Hell, a Destroyer és a Love Gun.[47]
 
Az album megjelenése után szóba került egy KISS témájú utazó vidámpark, a Kiss World megépítése, de a túl nagy költségek miatt elvetették ezt az ötletet.[96] A lemezt támogató Dynasty Tour 1979. június 15-én vette kezdetét, és eltartott 1979. december 16-ig. A körút folyamán az Egyesült Államokban és Kanadában adtak 82 koncertet. Criss helyén a lemezen is szereplő Anton Fig dobolt, akinek először egy Spider (pók) karaktert kívántak kölcsönözni,[88] de végül a Crisst jellemző macskakarakterrel lépett színpadra. Ez az elhatározás nem volt megfelelő Criss számára, aki az interjúkban is kifejezte nemtetszését Simmons ellenében, és az egész lépést egy viccnek nevezte.[88] A turnéra új színpadképet alakítottak ki, és a rajongók megdöbbenésére kivették a programból a God of Thundert, ezáltal Simmons vérköpéssel kiegészített szólóműsorát is.[88] A koncertek jegyeladása visszaesett a korábbi turnékhoz képest,[97] több helyen is csak félház előtt lépett fel az együttes, amely iránt innentől kezdve fokozatosan csökkent az érdeklődés.[24] A korábbi sikerek elmaradása ugyanúgy betudható a Dynasty album diszkós megközelítésének, mint az aktuális zenei trend megerősödésének. A zenekar hiába nyitott az új hangzások felé, az új hullám és a diszkó előretörése révén a KISS-t már idejétmúltnak titulálták.[84] Az együttes a koncertjeit nem tudta tovább fokozni, ezért újdonsággal már nem álltak elő, ezáltal a „KISS-varázs” is elmúlóban volt.[84] A turné közben visszatért Criss, aki végül az 1976. december 26-án, Toledoban adott koncert közben kisétált a teremből.[88] Ezáltal nem csak a koncert, hanem az egész turné félbeszakadt.[88] A lejátszott koncertek némelyikén Criss teljesítménye romlott, vélhetőleg szándékosan lassult le, vagy hagyta abba a játékot egy kis időre. A távozása nem volt meglepő, mivel a halloween napján a The Tomorrow Show with Tom Snyder műsorban adott interjúban Criss és Frehley egyaránt bírálta Simmonst és Stanleyt, amiért megengedték Anton Fignek, hogy elénekelje Criss dalát, a Bethet.[88].[98] Kilépése után még hat hónapig az együttes tagjának számított, mivel távozását hivatal


Weblap látogatottság számláló:

Mai: 4
Tegnapi: 5
Heti: 14
Havi: 98
Össz.: 7 320

Látogatottság növelés
Oldal: KISS
RockBlog - © 2008 - 2024 - rockblog.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »